Bal-Jobb

A sakk szép játék. Megvan benne minden bábunak a szerepe, a saját lépésszabályai, más mezőkön erős egy futó, máson egy bástya vagy egy huszár. Minden helyzet újabb és újabb fejtörést igényel, minden helyzetben más bábu lehet az erős, és néha a vezér is áldozatul esik a játszma érdekében. Igazi stratégiai gondolkodást igénylő sport.

Kishazánk politikai elitjének sakktábláján viszont úgy tűnik, a két királyon kívül kizárólag gyalogok szerepelnek (népiesen: paraszt). Azokat gond nélkül lehet csereberélni, ezen a mezőn is ugyanannyit érnek mint a másikon (szart se), ha elesik egy-kettő, mindig van belőle tartalék. Értéktelen, csereszabatos, minden poszton helytálló bábuk. És semmi más céljuk nincs, mint a másik királyának bemattolása. Nincsenek kis csaták. Minden gyalog egyszer király akar lenni. Eljutni a nyolcas mezőig. Vagy az egyesig. És visszafelé nincs út, előbb-utóbb mindegyik elesik. Király ugyanis csapatonként csak egy lehet.

Kóka János rosszul aludhatott egy éjjel, mert felkelvén a szokásos tükör előtti önimádat helyett közvélemény-kutatási adatokat kezdett olvasni. Komótosan lapozgatta a papírhalmot, mikozben unottan kortyolgatta kávéját. Bal kezének kisujját belemélyesztette orrlyukába, kitúrt egy világosbarna takonydarabot. Morzsolgatta, gömbölyítette, míg végül tökéletes labdacsot formált belőle. - Ezt neked, Viktor! - vigyorgott, miközben a simára formált fikagolyót kipöckölte az ablakon. Visszatért a papírhalomhoz.

Hogy magasan vezet a Fidesz, abban semmi nem lepte meg. Hónapok óta így van ez. Szerencsére amilyen hülyék, nem fognak tudni egy épkézláb programot összekalapálni, mire jönnek a következő választások, marad a "minden szar" taktikája, és az addigra dübörgő reformlendület megint kormányra segítheti Jánost - gondolta. Elégedetten dőlt tehát hátra a konyhai kisszéken, mikor valamire felfigyelt az adatsorok között.

Hol a picsában van az SZDSZ? - üvöltött fel megdöbbenve. A kisszék kicsúszott alóla, és János a konyha padlóján találta magát, sajgó ülepét vakarászva. A kávé kifolyt a fekete-fehér kockás padlókövön.

Tessék, kicsit távol tartom magam a politikai megmondóemberektől, kicsit leveszem a kezem szent hazánk idegesen vibráló pulzusáról, és mindjárt lemaradok, mint Baumgartner. No de semmi vész, a Malbex nem vész el csak átalakul. Ma ugyanis megint kényes témához adtak aláfestő zenét remekbeszabott polidroidjaink: a seggnyalás-szimfóniához. Mellesleg selyemzsinórt kaptak Gergényi "Boss Nass" Péter és Bene László főrendőrök is, de ennek meg már ideje volt. Két téma körül keringünk ma tehát.

Azon túlmenően, hogy persze elítéljük, meg jajdecsúnya, meg skandallum, annyit azért bátorkodnék én megjegyezni az ellopott Kádár-koponya kapcsán, hogy az elkövető tulajdonképpen semmi mást nem csinált, mint a társadalmi valósághoz igazította a fizikai valóságot, sőt szakrális keretbe helyezte a történetet.

Kádár ugyanis él. Ha nem is harmadnapon, de feltámadott.

Elérkezett az idő! A huszonnegyedik óra hatvanadik percében járunk! A globális karvalytőke eddig soha nem látott erejű támadást intézett szent francia anyaföldünk ellen! Napoleon népe ma válaszút előtt áll! Az a kérdés, hogy kibontjuk és csapataink előtt hordozzuk-e a szabadság zászlaját, vagy hagyjuk, hogy nyom nélkül eltűnjünk az imperializmus arctalan tengerében! Az a kérdés, hogy büszkén hordozhatjuk-e a respublika kék-fehér-piros lobogóját, vagy lógó orral, görnyedt háttal kell a bevándorlók rabigájába hajtanunk fejeinket! Soha nem látott gyalázat érte most Napoleon népét: egy bevándorló lehet az elnökünk.

Abban, hogy ezt az EB-t se mink fogjuk rendezni, igazából nincs semmi meglepő. A magyar foci nagyjából annyit ér, amennyit, a bajnoki meccseken már körbecsókolják az intézőt, ha a nézőszám 1000 fölé emelkedik, jó eséllyel talán csak Burundi vagy Malawi ellen tudnánk kiállni válogatottilag, vagyis a helyzetünk jó, csak épp reménytelen. Jól tudta ezt minden döntéshozó, minden elemző, kivéve azokat, akik kishazánkban mindenkinél okosabbak. És ebben ismét csak nem tudunk mutogatni semerre, mert a hülyeség most is - mint mindig - pártfüggetlen. Elbuktuk, hát elbuktuk. És jó magyar szokásainkhoz híven megint indul a magyarázkodás és a felelőskeresés. Mert magyarázat és felelős mindig van.

Szinte már elhittem, hogy leszokott róla. Lassan kezdtem elfelejteni a heti-kétheti rendszerességgel megnevezett újabb és újabb ellenségeket, mikor is a Jel ismét rátalált a vörös patás, kénkövet szaró utálnivalóra. Az utóbbi héten ugyanis minden igehirdetését a "költséghatékonyság" szóra fűzte fel, mint gyűlölni való, az ürdüngtül eredő fogalomra, ezzel állítva ellentétbe az innováció, siker, tudás, fejlődés szavakat, melyeket igéje szerint persze ő képviselne. Elsütötte ezt az ellentétpárt a Magosz küldöttgyűlésén és a Fidelitas mittudoménmilyen gyűlésen is. Mindkettő olyan akol persze, ahol kritika nélkül isszák az ő szent szavait, de azért a seggemből csak előbújt az instant Grétsy László, mert ekkora baromságot még ő is ritkán hall.

No kérem, az a nagy helyzet, hogy az államtitkárok (illetve pardon, elnézést: a szakállamtitkárok, akik persze ugyanúgy komisszárok, csak épp nem nyalták vagy nyilatkozták még magukat olyan magasra) nagyon szarul keresnek. Nyelik az éhkoppot, mintegy. Az a rongyos 1.2 milka, amit havonta hazavisznek, az nem elég semmire se. Kenyérre se fussa, meg a buszjegy is kurva drága lett, ráadásul a gázáremelés is, ugyebár. Ráadásul ha a gazdasági élet topmenedzsereihez viszonyítjuk ezt a potom összeget, akkor rájöhetünk, hogy államtitkáraink itten épphogy csak elérik a csúcsvezetők cipőtisztítóinak fizetését, ráadásul még öltönyben is kell járniuk hozzá. Szóval mindent összevetve gyászos perspektíva ma államtitkárnak lenni e hazában.

Nos, nem gurult el a gyógyszerem, nem ittam túl sokat (még), szóval ne engem tessenek okolni ezért az orbitális baromságért. Mert a fenti megállapítás nem is tőlem származik. Hanem magától Szetey Gábortól, a kormány HR-esétől (ha rövid a PR-ed, toldd meg egy HR-rel - tartja az örökérvényű neoliberális mondás).

Önmagában érdekes helyzet, amikor valaki meghal a mentőben, és ahelyett, hogy megvizsgálnák, mi történt vele és miért, egy önjelölt szószóló azonnal előadja, hogy az illető az egészségügyi reform áldozata, sőt a kórház szakmai véleménye szerint - és ezt is a politikus tudja jobban, mint mindent - az illető életben maradhatott volna, ha ott marad a kórházban. Az önjelölt szószóló persze nem minden önös érdek nélkül teszi ezt, hiszen ő a Fidesz helyi képviselője (költségtérítés: 18M), polgármester, a kórház orvos-igazgatója (vagyis a szakmai vélemény gazdája) pediglen nem más, mint a MIÉP országos elnökhelyettese, Csurka István közvetlen helyettese (ő maga aposztrofálta így magát egy rádióinterjúban).

Aztán ha kiderül, hogy a beteg előző nap saját felelősségére távozott a kórházból, ergo legalábbis megkérdőjelezhető, hogy a halálát valóban a reform okozta-e, elnézéskérés helyett beindul a durca, meg a nemnyilatkozunk.

No tessék, kicsit kiteszem a lábam és blogolás helyett dolgozok, erre egyből szokott színvonalára süllyed a hazai politikai élet. Hiába no, kell ezeknek a kritika.

Mert ha lett volna némely pártunk és holdudvara környékén valaki, akinek még maradt valami a fejében a józan paraszti észnek nevezett stílusból, akkor az azonnal megmondhatta volna nekik jól, hogy mind a Kunczét lejárató, mind a Kunczét istenítő plakátok az orbitális faszságok kategóriájába tartoznak, azon kívül persze, hogy hű lenyomatai ennek a politikának nevezett valaminek. Én utállak téged, te utálod őt, ő utál engem, és vég nélkül pacsmagolunk ebben az örökös gyűlölet-körforgásban, mint hugyosgyerek a gumimedencében. Kiváncsi vagyok, mikor jelennek meg az "Áj Láv Fletó" kitűzók és a "Fletó, Te Böszme, Elkúrtad" szilikonkarkötők, esetleg ugyanez Vityás verzióban ("Viktátor" és hasonlók).

Tisztára, mint a bölcsiben.