Balról-Jobbról

Mit tegyen egy baloldali érzelmű, liberálisan gondolkodó, de konzervatív neveltetésű ember, ha a krisztusi kor közelében egyszer csak tele lesz a töke minden oldal politikusaival? Mit tegyen ez az ember, ha nem akar tartozni egyik szekértáborhoz sem, mert saját véleménye van mindenről? Alapítson pártot, vagy írjon blogot. Pártból már van elég.

Utolsó beszólások

MTI RSS

  • Hibás feed URL.

RSS vagy mi

Politikának látszó tárgy (I.)

Évértékelek én is akkor már

2007.02.12. 14:43 Malbex

Címkék: politika mszp fidesz szdsz mdf populizmus kdnp jobboldal zavargások kádár jános reformok baloldal

A mostani hét az évértékelések hete. Értékeli a tavalyt Gyurcsány, Orbán, hazánk nagyjai közül tehát én sem engedhetem meg magamnak, hogy ne mondjam el, mitől van tele mostanában a tököm, mitől tekintek úgy erre a hazai politikának nevezett valamire, mint a ketrecbe zárt majmok párzási és egyéb küzdelmeire. Mert "tézisem lényege" (hoppá, ezt a szófordulatot Csepeli György ex-államtitkártól loptam, utólag is elnézést), hogy hazánk politikai küzdelmeiben semmi sem az, aminek látszik. Sem a bal-, sem a jobboldal, sem a reformok, sem a tiltakozások. Látszatország látszatpolgárai vagyunk, akik mennyei mannaként zabáljuk az arcunbka dézsával öntött politikai marketinget, miközben nem is nagyon érdekel minket, hogy mi az isten mozgatja ezt az országot valójában.

Kezdjük talán hazánk nagyobbik kormánypártjával. Az MSZMP emlőin nevelkedett egykori állampárt ugyan indulhatott volna tiszta lappal a rendszerváltáskor, de ennél fontosabbnak tartották a párt- KISZ- és egyéb vagyon átmentését és gazdasági pozíciókra konvertálását, így a régi káderekkel induló párt (hiába a sok reformkörös ide vagy oda) eleve utódpártként definiálta önmagát, ha nem is nyíltan, de tetteikből kikövetkeztethetően mindenképp. Régi arcok, régi retorika, avíttas, dohos stílus, pártállami reflexek, minden külső jel az utódpártiságot erősítette. Nem csoda, hogy 1994-ben, mikor sokadszorra is szopatóra tette magát az MDF, a késő kádári idők emlékével egybemosott MSZP nyerte a választásokat. Aztán jött a Bokros-csomag, ami talán első komolyabb jele volt annak, hogy az államszocialista reflexeket egyre inkább háttérbe szorítja a neoliberális chicagoi iskola gazdaságpolitikai felfogása. Akkor még nem tudtuk, de azóta látjuk, hogy ezen az úton az MSZP nemcsak hogy végigment, de túl is futott az út végén, elegánsan kibaszta az ütközőt, és most nem tudja, jobbra vagy balra forduljon-e.

A legszociáldemokratább időszaka a pártnak - talán meglepő - az ellenzékben töltött négy év volt. Ügyesen csapták le a munkavállalókat valóban foglalkoztató labdákat, látszatra még képviselték a kisembert, ugyanakkor elfogadták és magukévá is tették a piacgazdaság alapvető szabályait is. Olyan igazi szocdem-fílingje volt az MSZP-nek. Nagyobb botrányok sem övezték ez időszakban a párt tevékenységét, a Kovács-féle európai stíluson csak egy-két Xénia-lázas lelet ejtett gyorsan múló sebet.

Aztán jött a Medgyessy-féle osztogatós időszak, amit - bár mostanában minden baj elsőszámú forrásaként aposztrofálnak - kipurult arcú ujjongással fogadtak a baloldal prominensei (most aztán mink jól helyre tesszük ezt a szociális rendszerváltást vazze). És az osztogatás - ahogy az már lenni szokott - elmúlása után villámtempóval maga alá is temette az egyébként jobb sorsra érdemes miniszterelnököt, hogy aztán pártja lassan hűlő hamvaiból főnixmadárként támadjon fel a gyurcsányi neoliberalizmus, ami lehet ugyan szép meg jó, de már semmi köze a szociáldemokráciához. Az MSZP az állampártiságtól eljutott egyfajta Milton Friedman-vezérelte politikai versenyimádatig, és kérdés, hogy észreveszik-e: ez az út az európai liberális pártok párszázalékos eredményének komoly esélyét hordozza magában, mást nem nagyon. A verseny és a szabadpiac imádata ugyanis nem hívószó a baloldali tömegeknek, és ha valamiért mégis a szociáldemokráciától teljesen eltávolodott, neolibsi MSZP-re adják a voksukat, az szinte kizárólag a megszokásnak, és a "még mindig inkább ezek"-érzésnek lesz köszönhető.

Mert itt van ugye legnagyobb ellenzéki pártunk is, a tűzben és tisztaságban fogant, a rendszerváltás nagy ígéretének tekintett Fidesz is. Amelynek kurva nagy sansza volt arra, hogy teljesen új stílust és kultúrát honosítson meg az államszocializmus dohosodó, korhadó romjain, aztán ezt a sanszot ki is használta, de jobban belegondolva bár ne tette volna.

A szeplőtelen fogantatás utáni pár békeévbe először a Tiszti Kaszinó eladása körüli (khm, fogalmazzunk óvatosan) anomáliák, és az egyesek szerint a párt és Orbán körül ekkor sertepertélni kezdő nem teljesen makulátlan erkölcsű alakok szerephez jutása rondított bele. Varga László, Simicska Lajos, a sosem látott Kaya Ibrahimok, Josip Totok ködös rémképe borult az addig a tiszta, fiatalos erkölcs hírmondójának hitt párt ege fölé. Az 1993-as kilépési hullám az első komoly csapás volt a párton, melyből azonban az eddigieknél sokkal egységesebben jött ki, csak épp a hitele volt már oda. Pár év csendes építkezés következett ezért, hogy aztán 1998-ban egy zseniális kampánnyal, a soha rendesen körül nem írt polgári jövő ígéretével (meg némi kisgazda segítséggel), a jobboldali szavazatok nagy részét besöpörve lőjék magukat egészen a kormányrúdig. És a kormányzati ciklusukban talán a Fidesz is el tudta magáról hitetni, hogy egy hiteles, konzervatív értékrendű, polgári párt lehet belőle.

Mindent összevetve egyébként szép időszaka volt ez a magyar politikának, az MSZP úgy nézett ki, mint egy szocdem párt, a Fidesz meg úgy, mint egy polgári párt. Sőt, az SZDSZ is fel tudta néha ellenzékből villantani liberális énjét. Aztán ez az idill nemcsak a bal-, hanem a jobboldalon is szilánkokra tört 2002-ben.

Mert az elbukott kettőezerkettes választások után valami ott is megváltozott. Kezdődött az egész a "haza nem lehet ellenzékben"-szöveggel, melyet a nemzeti populizmus folyamatos eluralkodása követett egészen 2004. decemberéig, azaz a kettős állampolgárságról szóló népszavazásig. Ebben az időszakban gyakorlatilag spirituális istenkirályt csináltak a Viktorból, miközben egyre sötétebb, okkultabb, idiótább lett a párt teljes kommunikációja. A népszavazási vereség után (mert jelentsük ki, hogy az bizony egy erőpróba volt, amire csúnyán rábasztak) viszont rájöhetett a tévedhetetlen agytröszt, hogy a nemzeti populizmus nem képes elég embert mozgósítani a 2006-os választásokra, ezért újabb erőteljes fordulat következett a párt politikájában és kommunikációjában, a balra át. A legújabb Fidesz a szociális demagógia teljes eszközrendszerét kihasználva próbálta meg balról beelőzni az ekkorra egyre nyilvánvalóbban neoliberális politikát folytató MSZP-t. Közben az okkultisták, istenkirályhívők, szentkorona-tanosok egész serege lepte el a pártot, és ma ott tartunk, hogy egy stílus- és ideológiamentes, populista katyvasz az egész. Nincs épkézláb politikájuk sem társadalmi, sem gazdasági kérdésekben, nincsenek koherens álláspontok, csak mindennek a tagadása és az álságos, demagóg szemforgatás százzal.

Pár éve még teljesen hihetetlen lett volna az, hogy hogy egy parlamenti párt és annak sajtója utcai zavargásokat szítson (nem kell a rizsa, tudjuk, hogy szította és szítja mai napig), majd hősként ünnepelje az egyszerű focihuligánokat és bűnbakot keressen a rendőrségben. Az pedig nopláne nem fordulhatott volna elő, hogy egyfajta természetjogra hivatkozva arconverje a többek között maga által is megteremtett jogállamiságot néhány szélsőséges szavazatra ácsingózva, mint ahogy azt a kordon-ügynél láttuk. És mára már nemcsak hogy eljutottunk idáig, hanem szinte természetesnek is vesszük.

Aztán a kisebbik koalíciós párt, akikre már szinte nem is érdemes szót vesztegetni. A liberális alapértékeket rég maguk mögött hagyták, hatalmi érdekből vagy pénzért, ki tudja. Eddigi kormányzati teljesítményük főként az esztelen rombolásban merült ki (annyi kárt, amit például Kovács Kálmán okozott a hazai informatikai piacnak, talán senki soha nem fog tudni okozni, még szándékosan se), illetve néhány hagymázas és teljesen kidolgozatlan ötlet tűzön-vízen keresztüli kivitelezésében. Emellett tudottan Miszter Ötszázaléknak hívta a népnyelv egyes minisztereiket, államtitkáraikat, a nagy bizniszekben mindig benne volt a kezük, egyéb teljesítményük számomra nem ismert.

Talán az MDF lehetne az egyetlen, ami az is, aminek mondja magát. Egy mérsékelt konzervatív párt. Csakhogy senki nem hallott még olyan mérsékelt konzervatív pártról, amely jórészt baloldali nagytőkések és csapataik anyagi támogatásából üzemel. Nem hiteles ugyanis, mikor a Tisztelet Társaságát eladják független "nem tudjuk, kik azok" nyugdíjasszervezetnek, miközben listájukra teszik a tagjait. Sokkal hitelesebb, mikor Gyurcsány környezetéből néhányan azon röhögnek, hogy már három Gyurcsány-párt van az oszágban. Ugye, nem nehéz kitalálni, melyik az a három?

folyt.köv.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://baljobb.blog.hu/api/trackback/id/tr6135972

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.