Én szeretnék kormánypíáros lenni. Szép, kényelmes szakma, a hozzáértésnek olyan minimális szintje sem kell hozzá, mint a cipőfűzéshez, ráadásul baromi jól fizet. Elmennék én szívesen. Íróasztalom mögött piszkálgatnám a körmöm, nézném bambán a monitort, fontos arckifejezést öltenék, és fennkölt ábrázattal tudatnám az egész világgal: felsőbbrendű lénnyel van dolguk. Aztán – ha már dolgozni is kellene – elgondolkodnék azon, mi vakítja annyira ezt a szánalmas népet, hogy bármit rájuk lehessen vele sózni. És rá is jönnék persze, mint Győzőre a válóper: ezek szeretnek zabálni, tömni a majmot, burkolni, flamózni, tápolni, mennyi szép szava is van a nyelvnek erre a szóra, nyilván jobban beindulnak rá, mint Kóka János a kamillára, szóval csinálnék ám nekik GASZTRONÓMIAI rendezvényt, például olyan csodásat, mint amilyent tegnap volt nekünk szíves Állambácsi prezentálni az Andrássy úton, mégpediglen az Új Magyarország Fejlesztési Terv promóciójaként. Csak épp erről az állapíttatott meg, hogy ha az egész fejlesztési terv akkora vásári gagyi, mint ez a fesztivál, akkor kösz, nem kérünk belőle.
A gasztronómia görög szó, jelentése ínyencség, az ételek és italok értő ismerete, kifinomult élvezése, az étkezés művészete. Tágabb értelemben benne foglaltatik az ételek magas színvonalú elkészítése és tálalása, vagyis a szakácsművészet és a felszolgálás művészete is. Az újmagyarban azonban a gasztronómia valami egész mást jelent, konkrétan a "zabálj, paraszt" szinonimájaként vagyunk vele kénytelenek szembesülni. Ha ugyanis valakinek van pofája egy hotdogosoktól, cukorka- és vattacukorárusoktól, gyrossütőktől és sültkolbászosoktól, valamint félliteres palackos italok árusaitól hemzsegő valamit gasztrotúrának nevezni, akkor az az illető vagy komoly fogalmi zavarban szenved, vagy egyéb gazságokra is képes.
A kiosztott szórólap szerint nyolc nemzet konyhájával sikerült volna megismerkednie a szerencsés arrajáróknak, ebből a valóságban annyi valósult meg, hogy valóban volt egy pizzaárus ("olasz konyha"), némi gyrossütők ("görög konyha", bár általában törökök és arabok prezentálják, lehet, hogy így is volt kalkulálva), lehetett kapni ezerér' birkapörköltet ("magyar konyha"), meg ötszázér' pompost. Ezen felül lufiárusok, vattacukor, kóla-ájsztea, sültkolbász (szabatosan sűtkóbász), dobozos sör ment, vagyis sikerült a gasztronómia szót olyan mértékben megalázni és lábbal tiporni, olyan szintű vásári gagyit csinálni belőle, amilyenre azért reméltem, hogy nem vagyunk képesek. Pedig de.
A programok hasonlóan borzalmasak voltak, az Oktogon felé eső színpadot gyakorlatilag olyan messze el kellett kerüljük, amilyen messze csak tudtuk, ott nonstop ment a tuctuc, a kamupengetés be sem dugott gitárokon, a pléh bekk. Az egész olyan szintű kulturális szarbacsapás volt, hogy arra kevés szó van. A napot csak az este fél héttől a musicalszínpadra lépő operettszínházi színészek mentették meg valamelyest, az ő produkciójuk az átlagos szinthez képest magas színvonalúra sikeredett (bár ők is inkább az operett- és musicalvilág bluechipjeit vetették be, Jézus Krisztus Szupersztár, Anna Karenina, Mozart!, Rudolf, satöbbi). Mészáros Árpád Zsolt pedig egyike a legjobb torkú musicalénekeseknek, mégha néha hajlamos is kissé túljátszani magát (főleg, mikor 13 éves fruskák sikítják magukat nedvesre az első sorokban). De őket legalább érdemes volt megnézni/hallgatni.
A többit meg érdemes lett volna ki se találni, különösen ezt a gasztrotúrának nevezett májuselsejei sör-virsli zabáldát, mert így csak azt bizonyítottuk me magunknak és a világnak, hogy zabálni, azt bizony tudunk, de a gasztronómiától még fogalmilag is hihetetlenül messze vagyunk. Tort ül az igénytelenség.
Utolsó beszólások