Mikor Zuschlag János képviselőt visszaszállították Kecskemétre az előzetesbe, ismét csak azt bírta nyilatkozni hogy Zuschlag-ügy nincs. Ha jobban belegondolok, igazat kell neki adjak. Az "ügy" ugyanis nem egyszerűen Zuschlag-ügy, hanem hű lenyomata teljes magyar politikai életünknek úgy, ahogy van. Ilyen értelemben tehát általános politikaielit-ügy, ha úgy tetszik, melynek alja a pártfinanszírozásban gyökerezik, teteje pedig a miniszterelnökig ér, ha nem is úgy, ahogy. Vigyázat, kurva hosszú poszt következik, olvasása csak saját felelősségre!

Történetünk kezdetét én 1995-re teszem, amikor a még viszonylag frissen hivatalban levő Horn-kormány alatt az ifjúsági erős ember (akit akkor Kiss Péternek hívtak, foglalkozására nézve BIT-elnök) rájött, hogy a BIT megszervezésébe és fenntartásába beleölte a KISZ-vagyonnak azt a részét, melyet e célra beleölni kívánt, ráadásul őt várja a nagypolitikai szerep, ezért úgy döntött, az utódok érdekében kézen-közön ráteszi a szervezet kezét a még állami kézben megmaradt ifjúsági vagyonra. Szó szót, tett tettet követett, s még abban az évben felállt a Horn-kormány úgynevezett ifjúsági intézményrendszere, mely állt a Gyermek- és Ifjúsági Koordinációs Tanácsból (GYIKT, ez egy kormányszerv volt, melyet maga Horn Gyula vezetett volna, a tényleges vezetője Koncz István címzetes államtitkár lett), a Gyermek- és Ifjúsági Érdekegyeztető Tanácsból (GYIÉT, mely háromoldalú testület volt, egyik oldalát a kormány adta, másik oldalát a gyermek- és ifjúsági szervezetek, a harmadikat pedig az e korosztályok érdekében tevékenykedő, ámde nem korosztályos szervezetek tették ki), és a vagyontestek fölött diszponáló Nemzeti Gyermek- és Ifjúsági Közalapítványból (NGYIK), valamint a pénzosztó Gyermek- és Ifjúsági Alapprogramból (GYIA). A történet lényege az lett volna, hogy a BIT és a hozzá közeli szervezetek többséget szereznek a GYIÉT korosztályi oldalában, az egykori KISZ-esek különböző szakmai szervezetei a GYIÉT "támogatói oldalában", a kormányoldal pedig eleve adott, így egymás között mehet a mutyizás mindenhol, ahol a GYIÉT oldalai adják valamilyen módon (delegálással, választással) a vezető szervet. És - mit ad isten - a GYIÉT oldalai adták az NGYIK Kuratóriumát és a GYIA Tanácsát is, így a mutyi gyakorlatilag zavartalannak indult. Talán kevesen tudták akkor, de évtizedes harc indult meg az ifjúsági vagyonért, melynek szálai később olyan mellékvonalakon is büntetőügyekbe torkollottak, mint például Csillebérc és az úttörők ügye.

Már ekkor bevett módszerként tudta mindenki mind bal-, mind jobboldalon, hogy a korosztályi és - bár kisebb mértékben - a támogatói egyaránt oldal tele volt olyan szervezetekkel, melyek ténylegesen nem léteztek, azonban szavazatukkal tudottan egyik vagy másik oldat erősítették. Mindenki előre ki tudta számolni, hogy hány szervezetet tud "hozni" a baloldal, hányat a jobb, és ebből nagyjából milyen eredmények fognak születni. A fantomszervezet-alapítási láz tehát nem Zuschlaggal kezdődött, hanem gyakorlatilag az ifjúsági pénzosztás kezdetétől jellemzője volt minden politikai oldalnak, bár akkor még nem csak pénzlenyúlásra használták ezeket a - csak papíron létező - szervezeteket.

A jobboldal persze rendre kisebbségben maradt (a megszámlálhatatlan egyházi szervezet sem volt elég a BIT-esek által "hozott" szervezetek számarányának jelentős csökkentésére), így a politikai jobboldal (ne feledjük, akkor még a Fidesz liberális színben tündökölt és ezekből a játszmákból akkor még kimaradt, Fidelitas pedig nem is létezett) jelentős frusztrációként élte meg, hogy a feje fölött úgy teszik zsebre az ifjúsági célú pénzeket, hogy abból neki alig jut. Félreértés ne essék: a jobboldal is benne volt minden ilyen jellegű alkuban (egészen a Fidelitas 1997-es megjelenéséig, mert ők akkor látványosan felrúgtak minden együttműködést, talán a későbbi szerepükre gondolva már), még ha rendre kisebbségben maradt is. Tehát a politikai típusú pénzosztások körüli mutyik és politikai alkuk sem Zuschlaggal kezdődtek.

Mivel az 1989-es párttörvény szerint állami szervek és vállalatok pártot nem támogathattak, a pártok ifjúsági szervezetei - bár jogilag különálló szervezeteknek minősültek - nem sok eséllyel pályázhattak az állami alapokhoz. Hiába írták körül nagy ívben, hogy ők csak az adott párttal azonos értékrendet valló ilyenolyan szervezetek, egyébként teljesen önállóak, valahogy mégsem nyíltak meg előttük a pénzeszsákok. Mindenki tudta, hogy ezek támogatása politikailag síkos terepre viheti a támogatót, a párttörvény említett rendelkezését ezért inkább szigorúan értelmezték, mint lazán. Bevett gyakorlattá vált tehát, hogy a pártok ifjúsági szervezetei különböző fantomszervezetek támogatása révén tudják önmagukat finanszírozni, mégpedig meglehetősen egyszerű módszerrel: egymás között lejattolják, hogy melyik egyesület mennyit kaphasson az állami pénzekből, aztán ezek az egyesületek vagy önállóan, vagy másokkal közösen "megszervezik" a politikai ifjúsági szervezet rendezvényét. Vagyis a politikai rendezvény költségeit szétdobták, erre az egyesületre ilyen számlát kértek, arra olyat, a fantomszervezetek pedig állták a cehhet. A rendszer működőképes volt, mert ki tudták vele kerülni a párttörvény említett rendelkezését, tudtak programokat szervezni, a programok tényleg megtörténtek, a fiatalok tényleg jól érezték magukat, közösségi élményeket kaptak, a pénz tehát de facto arra ment el, amire államilag szánták. Más kérdés, hogy ezáltal az egyházi és a politikai szervezetek erősödtek. Volt olyan év, amikor csak a BIT több mint 100 tábort szervezett nyáron középiskolásoknak, több, mint 10000 fiatalt mozdítva meg ezzel, szinte nevetséges áron (3-4000 forintokat kértek egy egyhetes táborért, a többit az említett módszerekkel pótolták).

Aztán jött 1998, a "polgári kormány" hivatalba lépett, és gyakorlatilag azonnal darabjaira rugdosta az addig működőképesnek hitt rendszert (ezt a Fidelitas egyébként korábban be is ígérte hatalomra kerülésük esetére, nagy meglepetésként tehát senkit nem ért a dolog). Rájött ugyanis, hogy számszerűen még jópár évig nem tud többséget szerezni azokban az ifjúsági struktúrákban, ahol az ifjúsági szervezetek egymás közötti alkujai folynak (különösen a GYIÉT-ben), ezért ahhoz a módszerhez folyamodott, hogy önmaga választotta ki tárgyalópartnereit, és önmaga jelölte ki a pénzosztó szervezetek vezető testületeit is, még ha meg is hallgatta a vele tárgyalóviszonyban levő ifjúsági szervezeteket erről. A számbeli hátrányt tehát erővel egyensúlyozta, átrajzolta a pénzosztás egész módszertanát és struktúráját. Ezzel egyébként egy időre meg is gyengítette az ifjúsági szervezetek egymás közötti mutyizását, de csak időlegesen, mert hamar kiderült, hogy ezen szervezetek érdekei ténylegesen az anyapártokig érnek, így amit a Fidelitas és a BIT/FIB/Fibisz vezetők egymás között eldöntöttek, arról utána politikai konszenzus volt, amit nem illett államigazgatásilag felrúgni. Vagyis a mutyi - megváltozott erőviszonyokkal és szereplőkkel, de balról továbbra is a BIT, jobbról pedig immár a Fidelitas vezetésével - tovább folyt.

Külön megemlítendő ebben a helyzetben az Arató Gergelyt és Zuschlag Jánost ekkor már vezetői között tudó ifjú Szocialisták Mozgalom (ISZM), mely egyformán ellenségként tekintett a BIT-re és a jobboldali struktúrákra, ezért egyfajta híd-szerepet osztott önmagára. Egy ernyőszervezetbe tömörült a jobboldali szervezetekkel (ez volt az Országos Gyermek- és Ifjúsági Parlament), ezzel megakadályozva azt, hogy a hazánk ifjúságát az Európa Tanács ifjúsági szervezetében képviselő és döntően a BIT, illetve vele partneri viszonyt ápoló szervezetek által irányított MAGYIT (Magyar Gyermek és Ifjúsági Tanács) rásüsse az OGYIP-ra a "jobboldali sértődöttek ellenszervezete"-címkét. Az ISZM így - egészen 2002-ig, a Fiatal Baloldal-lal történő egyesüléséig - önálló szereplője volt a mutyiknak, s ennek köszönhetően ismerkedett meg az ifjúsági közélet Zuschlag János nevével. Az ifjú titán ugyanis a fiatal Fidelitas-osokhoz hasonló gátlástalansággal vetette magát az ifjúsági közélet addig viszonylagos nyugalomban telő életébe, jócskán meglepve ezzel mind a régi vágású jobb-, mind a régi vágású baloldali szervezeteket.

Már Zuschlag 1998-as országgyűlési képviselővé válása sokakban sötét rémképek árnyát kezdte lebegtetni, ha akkor még nem is látszott ennyire nyíltan a fiatal politikus mindent elsöprő gátlástalansága. Mindenesetre többekben tudatosult, hogy új generáció van felnövőben a politikai szektorban: a pártfüggetlenül gátlástalan, törtető karrieristák generációja. A jobboldalon az akkor még formálódó polgári imázs mellett ezek a fiatalok (Fidelitas néven) hamar kisöpörték elődeik emlékét is. Ki emlékszik ma már olyan, egykoron meghatározó jobboldali szervezetekre, mint az Ifjúsági Demokrata Fórum vagy a KEDEX? A baloldalon viszont állóháború kezdődött a Tóbiás József és Ujhelyi István vezette BIT-konglomerátum, valamint az Arató Gergely és Zuschlag János által vezetett ISZM között. A BIT ugyanis hamar átvette az "új stílust", és a hatalmi harcokban nem engedte magát kisöpörni, ebben segítségére volt akkor még több ezres tagsága és több mint 100 településen működő szervezeti hálója.

Az állóháború aztán 2002-ben, a két szervezet egyesülésével ért véget, Zuschlag számára talán a legjobbkor. Ugyanis az egyesülés körüli alkudozásokban igen erős poziciót harcolt ki magának az egyesült szervezetben (nem utolsósorban az egyesülést presztízscsataként is felfogó, ezért Zuschlag mellett a végletekig harcoló Arató Gergelynek köszönhetően), és a 2002-es szocialista választási győzelem annak lehetőségét is megcsillantotta előtte, hogy a magyar ifjúságpolitika döntően befolyásos személyisége lehet. Ujhelyivel együtt személyesen vett részt Ocsovai Tamás helyettes államtitkár "kiválasztásában", így az államigazgatási kulcspozícióba is olyan ember került, aki nem mert neki nemet mondani, Ujhelyi pedig az egyesült szervezetben rá bízta a gazdasági ügyeket, mégpedig meglehetősen nagy mozgástérrel. Zuschlag jött, ment, intézkedett, mutyizott, alkudozott, zsarolt, mikor mi volt szükséges. A régi, szinte minden oldalról elfogadott módszerek (mint "segédszervezetek" bevonása a pénzosztásba) mellett azonban egészen újakat is bevetett, melyek már a legkevésbé sem voltak komilfónak nevezhetők. Ha érdekei úgy kívánták, a Fibisz-en belül is alakítgatott fantomszervezeteket, például a Vas megyei botrányt is ily módon kívánta saját érdekei szerint eldönteni, a pártban pedig saját, Bács-Kiskun megyei pozícióját is elsősorban anyagi természetű függőségek és kisebb zsarolások révén biztosította be. Érinthetetlennek gondolta magát, és sokan elhitték róla, hogy valóban az. Mások pedig a Fibisz környékéről is elmenekültek, látva az "új stílus" soványmalac-vágtában történő térhódítását.

Zuschlag azonban eredményes volt, sikeres alkukat kötött a jobboldalon Gyürk és Rogán helyét akkor frissen elfoglaló Szíjjártó Péterrel, a pénzek jöttek-mentek, business as usual. Amikor tehát ma azt mondja Zuschlag, hogy az ő ügyének jobboldali szálai is vannak, tulajdonképpen igazat beszél, hiszen az ifjúsági pénzek elosztása körüli alkukban minden párt ifjúsági vonala részt vett, ha különböző arányban is. Csakhogy és azonban, most csúnyát mondok, üssenek a számra. A politikai típusú (mutyizós) pénzosztás a világ demokratikus rendszereiben megszokott dolog, ha nem is vannak érte oda. Mégpedig azért, mert ahol a politika akár csak egyetlen eurocent (fillér, estébé) fölött is rendelkezik, ott a politikai alkudozás és az ezek nyomán létrejovő megegyezés kikerülhetetlen velejárója a mechanizmusnak. Az tehát, hogy ezekben az alkukban részt vett Zuschlagon kívül még Arató, Ujhelyi, Mesterházy meg Szíjjártó, meg később (mint a pénzek fölött diszponáló gyermek- ifjúsági és sportminiszter) maga Gyurcsány is, az nem azt jelenti, hogy ezek az emberek sárosak lennének valamiben, különösen pedig abban, amit Zuschlag tett. Ezek az emberek politikai alkukat kötöttek egy politikailag vezérelt pénzosztásról, amit lehet nem szeretni, de önmagában még nem törvénytelen, illetve demokratikus rendszerekben megszokott dolog, nálunk is így megy 1995 óta. Zuschlag azonban kezdett rájönni, hogy azt a politikai tőkét, amit ezekben az alkukban szerzett, saját - anyagi - céljaira is kamatoztathatja. Elindult a buli nagyüzemben, készültek a papírszervezetek, a pályázatok.

2003-ban, mikor Gyurcsány átvette az ifjúsági tárca vezetését Jánosi "nemcsinálunksemmit" Györgytől, pár hónapra rá rapportra rendelte be Ujhelyit és Zuschlagot, ahol őszinte szavakkal (ezt kevésbé píszí úgy fordíthatjuk, hogy súlyos anyázások közepette és üvöltözve) vonta őket kérdőre amiatt, hogy állami tisztviselőkre törik rá az ajtókat és zsarolják őket állásuk elvesztésével, ráadásul az ifjúsági célú pénzeszközök majd' kétharmadát saját szervezeteiknek akarják. Ujhelyi ekkor szembesült azzal, hogy Zuschlag - akinek annyira elengedte a kezét, hogy addigra teljesen önjáró lett - az ő nevében, rá hivatkozva is zsarolgat és alkudozik, nem egyszer saját anyagi érdekeit szem előtt tartva. Ennek aztán kettejük közt pár hónapos mosolyszünet lett az eredménye, melyet egy hirtelen kibékülés követett (a mai napig kérdés, mivel "fogta meg" Zuschlag Ujhelyit, de nagyon hamar megbékélt). Zuschlaggal azonban akkorra már teljesen elszaladt a ló. Azt hitte, ő már mindent megtehet. Sokakról tudott sokmindent, úgy vélte, ez neki elég védelem lesz, bármit tesz. Iparszerűvé tette az ifjúsági pénzek "saját " egyesületekbe csatornázását és onnan azonnali kivételét, és már azzal sem törődött, hogy az elszámolások rendben legyenek. Majd megoldja ő okosban, politikailag - gondolhatta. Csakhogy egyre többeknek lett elegük a gátlástalan, törtető fiúból.

Kapóra jött tehát 2004, az ominózus viccelődős botrány. Ami önmagában persze nem lett volna elég arra, hogy Zuschlagot kivonják a képből. Ugyanakkor az MSZP-ben akkor már sokaknak volt tele a hócipőjük a fiú mindent elsöprő gátlástalanságával, így végül is etikai bizottság elő került az ügy, s ennek az lett a következménye, hogy Zuschlag lemondott, hátrébb vonult, de mégiscsak maradt az MSZP-ben. Sőt. Pár hónapra rá megint egyre sűrűbben tűnt fel a Köztársaság tér környékén, 2005-re már Puch László pártpénztárnok munkatársaként üdvözölhettük, s 2006-ban már ott tartott, hogy alig tudta megakadályozni az MSZP országos elnöksége, hogy ismét országgyűlési képviselőjelölt legyen. Persze "önmaga állt el" ettől a tervétől, megfelelő biztosítékok és viszontszolgáltatások fejében, nyilván. Otthon viszont vigasztalódott azért: még abban az évben ő lett a párt kiskunhalasi szervezetének vezetője, bekerült a megyei közgyűlésbe és az MSZP Bács-Kiskun megyei szervezetének is ügyvezető alelnöke lett. Sikerének titkát többek abban látják, hogy a Bács-Kiskun megyei MSZP-t Zuschlag még korábban "telerakta" saját embereivel.

És akkor már nyomozás folyt ellene, melynek eredményét mostanában kezdjük látni.

Az ő története tehát nem egyszerűen Zuschlag-történet, az ő ügye nemcsak Zuschlag-ügy. A politikailag vezérelt pénzosztó-mechanizmusok ugyanúgy sárosak benne, mint a 90-es évek végén megjelenő új politikai generáció gátlástalan hataloméhsége, a gyors meggazdagodás politikába vetett ígérete és lehetősége. Csak épp Zuschlagban az egész rendszer minden szara és mocska szinte tökéletes összhangban talált egymásra. Gátlástalan volt, érinthetetlennek hitte magát, nagy pénzekről alkudozott, nagy pénzeket tett zsebre. Tipikus példája annak a pártfüggetlen törtető szarházinak, akikből őszintén remélem, hogy egyre kevesebb marad meg a politikai palettán, bármennyire is kontraszelektál ma az egész magyar politikai rendszer. Ha az egész Zuschlag-ügy csak arra jó lesz, hogy ezentúl jobban meggondolják majd a pártok, hogy kiket emelnek vezetőik sorába, akkor már talán nem volt hiába. Persze emellett - bár az ártatlanság vélelme szerint nem kéne ezt prejudikálnom - hosszú, nyugalmas éveket kívánok neki. A rács mögött. Megérdemli.